Ly

Újabb jel arra, hogy bizony a magyar (egy bizonyos fajtája legalábbis) minden erejével azon van, hogy polgártársaival kibasszon. Efféle bürökráciára talán csak a bizánciak voltak képesek anno, ez az ami mindent megfojt ebben az országban. Mint amikor felel a csókos és az egyszerű diák, a viccet mindenki ismeri. Megvannak ennek persze az előzményei gondoljon csak bele a véletlenül idetévedt olvasó mikor ősapáink fölött török/osztrák/orosz állt akkor természetes volt minden erővel kibaszni a hatalmonlévővel, ez működött is hiszen tulajdonképpen egy idegen hatalmat akadályoztunk. Ezek után valami elképzelhetetlen dolog történt: ránkszakadt a szabadság! A baj az, hogy sajnos az évszádados beidegződés nem változik meg cirka 20 év alatt így továbbra is leszarjuk a nemzet érdekeit és csupán önmagunkat tartjuk szem előtt.

Mint írtam az előző postban, nem figyelünk oda semmire csupán őrlődünk a gondjainktól. Sajnos ez a gondolatok (melyekről sokszor nem is tudjuk milyen fontosak) rovására megy, beszűkülünk és szép lassan elpusztulunk, megölnek a fogaskerekek. Szép lassan ahogy rálépünk erre az ösvényre egyre lustulunk, igénytelenek leszünk befogadni az igazi szépséget, rákapunk az előre porciózott igazságokra ahelyett, hogy keresnénk a sajátunkat (amit persze meg nem lelhetünk). Szép lassan sorvad a szellem, a tudat, egyre inkább géppé válunk, egyre inkább kiszolgáltatottak leszünk. Végül meghalunk, akkor is ha esetleg a testünk tovább folytatja útját a vég felé.

Természtesen a múzsák soha sem hallgatnak, csupán a fülek süketek. Az emberek csak mennek fel és alá, lekonyult szájjal, üveges tekintettel. Közben levelet bontanak a fák, nótába fognak a madarak, kibújnak a virágok föld alatti otthonukból. Mi nem látjuk, nem halljuk, nem érezzük, csupán baktatunk lekonyult szájjal otromba életünk vasforgácsos színpadán. A színek, formák, illatok kavalkádja nem jut el rabláncra fűzött lelkünkhöz, csupán a puszta beton az mit meglátunk (érzünk, tapintunk).